Hangya Gróf Krónikái 2 (első rész)

A Telep



Négy napja lehetett úton a lovas. Elhagyott eddigre erdőt, falut, rétet, fogadót. Nem állt meg. Arca pedig csak rángott a feszültség és a fáradtság zavaros egyvelegétől. Nem aludt, nem evett csak menekült és tudta, hogyha megáll, utoléri a halál sötét sarlója. Érezte a bűzt, amely a sarkában járt és azt is tudta, hogy nem menekülhet, de ez most nem foglalkoztatta, ebben a pillanatban azonban megtorpant a ló ugyanis ismerős területre érkezett. Ez volt az. A hely ahol sosem járt de álmában mindig látta, hogy egyszer eljő.
A lepratelep.
A lepusztult viskók sora és a karámban tébláboló sovány szamarak könnyet csaltak a Gróf szemébe. –Hát itt vagyok. Itt kell megküzdenem esküdt ellenségemmel? Ezen a földön ahol csakis a béke honol?- Az egyik házikóból egy kisfiú szaladt ki arca jóindulattal szólva is erősen hiányos volt. Haja kócos kisördög benyomását keltette, jobb lábfejének hiánya pedig csak még inkább aranyossá tette a kis figurát. - A bái uá huánu?!- Üvöltötte a kisfiú de nagy igyekezetében eleredt a füle vére és ott helyben összeesett. Felnézett a gróf és látta ahogy a lombok közt közeledik. Hatalmas volt és sötét, ahogy lassan alászállt a föld is megremegett. A kisfiú a földön rángatózott szájából sárgás hab gyöngyözött a földre. Hangya ámulva nézte ezt a helyes kis életképet, mintha csak erőt akarna meríteni világának borzongató csodái közül. Harc közelgett de a környékbeliek is érezték a bajt és a viskókból kikecmeregtek a magukat vonszoló oroszlán fejű emberek. Szomorkásan lépdeltek a páncélos alak felé zsákvászon ruháikban és kérdőn néztek rá. -Nem én vagyok a ti ellenlábasotok jóemberek, hanem az ott!
- Kiáltotta a falu lakosainak, akik szemükkel kinyújtott karját követve az égről alá ereszkedő sötét alakra pillantottak. Jóval magasabb volt a grófnál. Arcát sisak fedte.
-ÁLLJ KI VELEM TE FÉREG!- Üvöltötte, Hangya s előrántotta méteres pallosát, majd odacsapott a démoni alaknak. Az meg se hátrált a hatástalan támadástól s nyomban akkorát csapott le támadójára, hogy az menten nekivágódott a földön pihenő kisgyermeknek. A lurkó teste detonációszerűen pukkant ki a páncélos alak súlya alatt. Meghalt. És ez hamar tudatosult a gróf verejtékező homloka mögött is. Kétségbe esett a szörnyű fordulattól. Felkapta a gyermek élettelen testét, amelyből még csordogált az élet vörösbora valami sárgás hab társaságában s arcába vágta a roppant teremtménynek. A felhők összegyűltek s a fákat tépték a vad szelek. Eső sortüze záporozta a falu tanácstalan lakóit.

Folytatjuk