Az öreg félve körbepillantott a sötét szobában. Szegényes bútorozású, rideg kis helység volt, a falakról lógó pár régi fotón kívül csak a bevetetlen ágy árulkodott róla, hogy talán él is ott valaki. Csend volt, feszült csend. Egyedül az a fránya poros vekker kattogott, s az öregnek úgy tűnt, egyre hangosabban, és hangosabban. Tik. Tak. Tik. Tak.
Pár perc és bejön. Előre tudta, hogy be fog jönni, mert mindig ilyenkor jön, és ha ő jön, akkor jön újra a fájdalom. A derékfájás, a szívbántalmak, és a rettenetes kín a tomporánál, ó, az a rettenetes kín.
Nem... most az egyszer nem fogja hagyni, hogy az az őrült újból megtegye azt. Az öreget három és fél éve dugták be az otthonba, és azóta minden egyes szerda délután maga volt a pokol. Izzadt, ráncos ujjai elfehéredtek, ahogy a feltoluló emlékektől megriadva még jobban rászorított a műanyag villa markolatára. Az az őrült ember... végig csak suttog... mindig csak suttog, szörnyű dolgokat, és néha énekel is, halkan... olyan nagyon halkan, hogy még a feszülő bőr ropogását is hallani lehet. És ami a legszörnyűbb az egészben, hogy ő hiába zokog, hiába zihál, és hiába próbál sikoltani, senki sem hallja meg.
Félelmében könnyek szöktek a szemébe. Annyi mindent megélt már a 87 év alatt, de soha nem gondolta volna, hogy élete alkonya lesz a legszörnyűbb az egészből. Szemei előtt most is ott lebegett az a démoni vigyor. Hallotta a suttogást...
De nem, most nem szabad megijedni. Most végre véget vet az őrült ember rémuralmának, végre megmutatja, hogy hiába gyenge és vén, vele nem lehet csak úgy... csak úgy... packázni. A gyógyszerektől állandó kábaságban volt ugyan, de így is tisztán látta maga előtt, ahogy az őrült nyakába döfi a villát, még mielőtt az... még mielőtt bármit is tenne. Még mielőtt suttogni kezdene... és kattogott a vekker. Tik. Tak. Tik. Tak.
Aztán... meghallotta a lépteket. És a fütyörészést. Már a folyósón van. Jön.
Az idő megállt, és felgyorsult egyszerre. A szíve úgy vert, hogy már sem a vekkert, sem a közeledő lépteket nem hallotta. És kinyílt az ajtó, rideg fénnyel árasztva el a szobát. Az öreg görcsösen megszorította a villát a háta mögött, ahogy a sötét, fütyörésző alak belépett, és fátyolos hangon megszólalt:
- Verőfényes szép napot, Kovács úr, felkészültünk a mai vizitre?
Az öreg szíve úgy zakatolt, mint egy mozdony. Meglendítette karját, és a nyakra célzott, de elvétette, az ajtófélfán pici darabokra tört a műanyag evőeszköz. Érezte, ahogy a combjába fúródik az injekciós tű, látta a rettegett arcot, ahogy mélyen belenéz az övébe, és elmosolyodik.
- Ejnye-bejnye, kedvesem, hát már vártál rám?
A szavak összefolytak a heves szívdobogásával, az óra tiktakolásával, az üvöltő suttogással. A nadrágjának szakadásával, a zipzárok szörnyű hangjával, a vazelines tubusban matató ujjak puha neszével. Saját elkeseredett nyöszörgésével. Az ápoló halk énekével, az ágy szomorú nyikorgásával.
A sötét kis szobában tovább kattogott az öreg vekker, valahol az udvaron egy madárka csicsergett, lassan besütött a nap a redőny rései közt.
És az öreg zihálását most sem hallotta senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése