Mert mi minden nap búcsúzunk, mivégre hát a boldogságunk?
Kikúszol csak belőlem, mint kövér barna gyermek
Könnyeim nem törlöd le, nem is lesz semmi sem utánunk...
Mert nem marad mögötted csak bú, s kocsonyás kis nedvek.
Elnézem a tested. Mosolygok rád, de tudom, nem lehetsz enyém,
Szerecsen bőröd repedezett, arcod barázdák szelik.
Hogy ki ne száradj, megitatlak, kacagj hát végre, kacagj felém!
De te nem mozdulsz, csak fekszel puhán, torzódat a habok verik.
Mivégre hát az a vad öröm, mivégre hát a sok rég volt szép emlék?
Megcsaltál. Miként a többi, úgy te is hűtlen vagy,
S hamiskás emléked barna jelét mégis-mégis a falra kennéd?!
De nyugodni pillantásod, örök illatod -tudom- sosem hagy.
Eltűnsz majd a forgatagban te is, rotyogásod már alig hallani
S révetegen nézzük egymást, mintha lenne még hátra valami...
mintha lenne még hátra valami...
mintha lenne még hátra valami...
